Néha muszáj rendet tenni...

< VISSZA
Néha muszáj rendet tenni...
2018.11.23.

Az életem egy nagy utazás. Elindultam valahonnan, és tartok valami felé. Rengeteg megálló és számos átszállás tarkítja. Ezek közül jópár az én döntésem volt, de van, hogy a körülmények kényszerítenek arra, hogy irányt változtassak.

Nekem is volt egy álmom, és célom, amit szerettem volna elérni. Nem csak az én hibám, hogy nem sikerült. Bár ha jobban belegondolok, talán az álommal és a céllal volt a baj. Vannak azonban, akik csak sodródnak, alkalmazkodnak a körülményekhez, és nem nem akarnak, nem mernek változtatni. Így múlik el az életük.

Pedig néha muszáj. Néha meg kell állnunk, és el kell gondolkodnunk azon, hogy jó-e az irány, amerre tartunk. Át kell gondolnunk eddigi életünket, az elért eredményeinket, kudarcainkat. Rendbe kell tenni, helyére kell tenni dolgainkat. Tanulnunk kell a múltunk terhéből, és le kell tenni ahhoz, hogy újult erővel tudjunk továbbmenni.

Olyan ez, mint például az őszi nagytakarítás. Ahol nem csak a nyári cuccokat pakolom el, és nézem át a télieket, hanem úgy általánosságban mindent. Leülök, átgondolom az életemet. A múltamat. Az eseményeket. A történéseket. Embereket. Barátokat. Kapcsolatokat.

Gondolok azokra, aki csalódást okozott. És azokra, akinek én okoztam csalódást. Ó igen, én sem vagyok szent, nem vagyok tökéletes. Biztos sok ember van, akinek valamilyen módon, de csalódást okoztam. Még ha nem is akartam.

Átgondolom, hogy kitől mit kaptam és hogy én mit adtam. És bár a kapcsolatok nem bankok, és soha nem lesz grammra pontos az adok-kapok, valahogy mégis azt gondolom, hogy az egyensúly a kapcsolatok alapja. Volt, akinek rengeteged adtam, a semmiért. És volt, akinek többet kellett volna adnom.

Voltak csalódások, voltak fájdalmak. De el kell engednem őket, nem vihetem tovább. A boldog pillanatokat, a szép emlékek képeit azonban díszdobozba teszem, rózsaszín szalaggal átkötöm, és viszem magammal. Rájuk szükségem van.

Néha abba kell hagynom a pakolászást, mert számos olyan dolog és személy van, amit és akit nem tudok még egyenlőre hová tenni. Vajon szükségem lesz rájuk? Vajon nekik szükségük lesz rám? Tudunk még adni egymásnak bármit is? Vagy annyira kihűlt, hogy nem tudunk már miről beszélni? Annyit változik az ember…. azonos még az értékrendünk? El kell engednem néhányuk kezét, ha csak egy időre is. Lehet, hogy később még közös lesz az utunk, de lehet, hogy soha nem találkozunk többet. A Sors kiszámíthatatlan. Ad és elvesz, és néha későn jövünk rá, hogy bár nem azt kaptuk, amire vágytunk, hanem “csak” azt, amire épp szükségünk volt.

Nagyon sok új embert ismertem meg az elmúlt hónapokban. Volt, akivel csak egy-két epizód jutott életünk filmjében.. De vannak, akikről már most tudom, hogy ezer szálon kapcsolódunk, és fogunk kapcsolódni. Őket is viszem magammal.

Életünk során folyamatosan változunk. Változik a hozzáállásunk, változik az értékrendünk. És ezzel együtt változhat a célunk is. Félelmetes, hogy amiért tegnap még rajongtunk, mára mennyit fakult, és ami tegnap bántott, mára már csak egy mosolyogtató emlék marad.

Rend van a lakásban, rend van a lelkemben. Összepakoltam a kis csomagomat, és készen állok elindulni azon az úton, ami az elmúlt hetekben, hónapokban állandóan csak csábított, kacsingatott rám.  Nem tudom, hogy mennyi időm van még hátra. A felén már túl vagyok. De azt tudom, hogy soha nem késő változtatni, soha nem késő váltani. Soha nem késő új álmokat és új célokat kitűzni. Két dolgot nem szabad soha: megrekedni olyan élethelyzetekben, ami nem mi vagyunk, ahová már nem tartozunk. És cipelni a múlt azon terheit, melyen nem változtathatunk.

© Copyright 2019 Menefrisz Temetkezés - Minden jog fenntartva